Ön mit szól ehhez a képhez? Ön ért hozzá…A kis Zolikát festettük le egy művésszel, - mondta Zsuzsa, a vendéglátóm -

Én meg nézem a Zolika arcmását, és azon gondolkodom, mit is válaszoljak?

  A festménynek nevezett kép valóban olajjal van megfestve, de semmi köze a művészethez. Az éles árnyékok, a pontosan meghúzott vonalak, az erősen kidolgozott részletek elárulták, hogy fotó másolata. De tudva, hogy barátaim mennyire örülnek ennek a kontár munkának, nem volt szívem elrontani örömüket.

Valóban szép- jegyeztem meg kurtán, többet még udvariasságból sem tudtam mondani. A szülők boldogan hozták az albumot, hogy a fotót is megmutassák. Mosolyogva nézegettük a Zolikáról készült képet.

A kis lurkó kedves alakja, bájos arcocskája mennyivel élőbb volt, mint a festménynek nevezett képen.

Barátaim, ezután meghívtak a Nemzeti Galériába. Mivel ritkán tudnak elmenni, érthető örömmel rótták a termeket, meg-megállva a nagyobb képeknél. Zsuzsának az élénk színek tetszettek, férjének – Zoltánnak – inkább a sokalakos képek. Megfigyeltem, hogy a kisalakú és szolid képek mellett rendre elmennek. Szépen elsétáltak Székely Bertalan kisfiú-képe mellett is, pedig ez a kép érte meg, hogy eljöttünk a galériába.

Visszahívtam őket.

Mit szóltok ehhez a képhez?

Tanácstalanul álltak előtte. Szép – mondta bizonytalanul Zsuzsa. Kérdőn rám nézett, és újra a képre. És mi tetszik rajta? – faggattam.

Hát… édes gyerek, lekváros kenyér ez, vagy mi van a kezében?

Vajas kenyér. De miért tetszik? Szépek a színei?

Hát, nem mondhatnám. Csupa szürke az egész.

Helyben voltunk. Az árnyalatok beszédes finomságai iránt nincs érzéke, csak az élénkvörös, a narancs, a tüzes sárga és a csillogó kék szín jelenti a szépet.

Kértem barátaimat, hogy most felejtsék el az eddig nézett képeket, és csak ezt a képet nézzék, hadd hasson rájuk. Képzeljék el, milyen lehetett a régmúlt gyermekek élete.

A dús hajú gyermek maga elé néz, nem a szemünkbe, hanem valahová mellénk. Ha rátekintünk, arra a csodálkozó szemekre, amelyek olyan beszédesek. Ezután a kis orrán át a kedves szájára vetődött a pillantásunk, és újra csak vissza a szeméhez.

A tekintetünk sétája nem véletlen, a művész akarta, hogy a gyermek szemére pillantsunk.

Hogyan?

Sötétre festette a hátteret, árnyékban hagyta a hajat, csak a homlok felett simította szőkésre egy kis fénnyel. Az arcot viszont, ezt a gömbölyded gyermekarcot telehintette fénnyel: kiemelte, felhívta rá a figyelmet. Ez a kép legnyugodtabb foltja. Benne a fekete szembogár * a lélek tükre – és a kissé durcás ajak kapja a legerősebb hangsúlyt.

A többi nem fontos?

Dehogynem. Csakhogy alá van rendelve az arcnak. A fodros ingecske úgy keretezi az arcot, mint ékszert az aranyfoglalat. Csak még jobban kiemelve annak formáját. A nadrág szürkéje már nem fontos. Össze is olvad a háttér színével, nem járul hozzá a gyermek jellemzéséhez.

Annál inkább a keze. A vajas kenyeret tartó jobb kéz, még inkább a vajban turkáló tömzsi ujjak elárulják, hogy uzsonnát majszoló fiúcska, kit egy pillanatra megállított valami – egy hang, vagy látnivaló.

A kisfiú biztos nem állt órákig a művész előtt, izgett-mozgott. Arcvonását, szeme pillantását, biztos napokon át figyelte beszéd, játék és evés közben, hogy alaposan megismerve gyermeki lényének lényegét, belesűrítse egy komoly pillantású arcba. Életet vitt a komoly pillantásba.

Mindebből mit sem látunk Zolikáról készült „festményen”. Legerősebb színfolttal a lényegtelen nadrágtartót festette meg, az arcra erős árnyékokat rakott, mert így látta a fotón is, melyről lemásolta. A gép lélektelen lencséjén keresztül látta és adta vissza az arcot.

Ha megértették Székely Bertalan művének szépségét, rádöbbennek, milyen messze van az ő otthoni „festményük” az igazi művészettől. Itt megtanulhatták, hogy a képet soká és teljes lélekkel, gondolkozva kell nézni, ahhoz, hogy igazában megértsük, meglássuk a szépet, és gyönyörködni tudjunk benne. Olyannyira, hogy a következő képtől már alig tudtam elcsalni, a „színtelen” festménytől.

Nem kell különösebb szaktudás az igazi művészet élvezéséhez. A jó képnek varázsereje van, magához láncolja a nézőt – csak hagyni kell, hadd hasson ránk. A fogékonyság minden emberben megvan, csak ápolni kell azt, a jó alkotások elmélyedt nézésével. Futó pillantásra nem tárul ki szemünk előtt. Lassan bontja ki a szerény külsőbe burkolt gazdagságát, de megéri a türelmet. Élménnyel ajándékozza meg a látogatót. Beszélgettünk a művészetről, művészekről. Persze Székely Bertalan életéről is.

Az biztos, aki közel kerül az igazi művészethez, soha többé nem elégszik meg a mázolmányokkal.